Sándor (65)

A szél tanít repülni minden éjjel.
A szél tanít repülni minden éjjel.
A szél. Vele álmodom, szállok holnap újra.
Szél vígasztal hogyha mégis félek.
A szél törli le rólam minden könnyem.


Szállj velem,
hadd legyek újra madár.
Segíts az égbe vissza!
szállj velem!
Hadd legyek újra madár!


Elmúlik lennt a világ
Elmúlik a tél és a nyár.
Elmúlik a szerelem.
Elmúlik a vér és a halál.
Elmúlik a ragyogás
Elmúlik a fény
Én porból lettem - por leszek,
de szél repítse lelkem az ég felé.
Vigyél innen el!
Vigyél innen el!


Szél, öleld körül a megtört szívem!
Szél, repíts magasra, végy a szárnyaid közé!
Ne hagyd, hogy újra visszahulljak.
Szél, mutass utat a szálló porban!




Elmúlik lennt a világ
Elmúlik a tél és a nyár.
Elmúlik a szerelem.
Elmúlik a vér és a halál.
Elmúlik lennt a világ
Elmúlik a tűz és a parázs
Elmúlik a ragyogás.
Elmúlik a fény.
Én porból lettem - por leszek,
de szél repítse lelkem az ég felé.
Vigyél innen el!
Vigyél innen el!


Messze, ó messze
Messze visz az út
Álltam az ablakomnál
És néztem a városon túl

Érzem, én érzem
Messze visz az út
Érzem, a vérem
nagyon húz, messze húz.

Ember, kérded:
merre, meddig élsz?
Nem tudom, mondom,
de talán félsz, mondd, miért félsz?

Ember, kérded, ember, miért?
Merre, meddig élsz?
Kiáltok: gyere vissza!
Itt meleg van, nyugalom, és fény!

Hé ember, mondom, ember!
Az utat járom én
fel a tóhoz,
vagy nem is tudom még.

És ha megyek, ó ember, ha megyek
Messze, messze érek,
de ott fenn a tónál is
csak egyedül, csak egyedül élek.

Ott fent, ott fent, ott fent, ott fent
az eső csöpög rám,
várom a napot,
mely meleget ont le rám.

Hé, ember, mondom, ember!
Az utat járom én,
mert ha nem tudnád, az út királya
voltam s maradok én!

Ember, mondom, ember!
A utat járom én
vissza a városba,
mert ott meleg van, nyugalom és fény.

Szemén a szürke páncél a semmi tükre
Az arca mozdulatlan, mit rejt mögötte
Nem szól, és sosem kérdez, de várok egy jelre
Miért van ez a csend, ez a némaság,
De mintha mégis, valaki szólna hozzám.

6 óra 20-kor felkel és felöltözik
Lemossa álmait, s az arcát felveszi
Az ajtót résre nyitja, sosem búcsúzik
De miért van akkor az, hogy mégis visszanéz.

De mintha mégis, valami volna
De hátha mégis, ez a jelbeszéd.
Igen mintha mégis, valaki szólna.
De hátha mégis, ez a jelbeszéd.
De én is mondanám, de ő megy tovább.

Ha kérdezem, mit érez, azt mondja hallgass.
Ne kérjél tőlem túl sokat, s ne faggass
Megosztom ágyam veled, mi mást akarhatsz.
Megint itt a csend, itt a némaság.

De mintha mégis, valaki szólna.
De hátha mégis, ez a jelbeszéd.
De mintha mégis, valaki szólna.
De hátha mégis, ez a jelbeszéd.
De én is mondanám, de ő rám se néz.